2015. december 28., hétfő

Elnézést

Sziasztok!

Nincs mentségem, miért hanyagoltam el ennyire a blogot, egyszerűen se időm, se energiám nem volt ahhoz, hogy akár ezt, akár a fő lapot szerkesszem, ez meglátszik mindkettőnél.
Most a vizsgaidőszakom tombol, egy perccel sincs több szabadidőm, de nem szeretném teljesen elhanyagolni az írást, éppen ezért kezdtem el töprengni azon, hogyan is képzelem el a Farkasok közt a bárány folytatását. Eddig csak ötleteim voltak, most már konkrét vázlatokban gondolkodom. Részletek vannak megírva, amiket össze kéne kötnöm és egészen gyorsan haladhatnék a regénnyel.

Persze, mindehhez jó lenne néhány biztató szó, esetleg egy-két kedves olvasó, aki megmondaná, mit gondol az eddigiekről.
Nem másokért írok, elsősorban önmagam szórakoztatására, de örülök, ha vannak olyan emberek körülöttem, akik szívesen olvassák az új fejezeteket és megmondják, mit rontottam el, vagy mennyire tetszett nekik ez vagy az. Erre van szükségem, a pozitív, építő hozzászólásokra. Nagy kérés? Lehet, de ettől még reménykedem benne, akad valaki, aki megteszi.

Természetesen a fejezetek nem attól függnek, hány áradozó hozzászólást kapok, ha egyet sem, akkor így jártam, de a blog élni fog, mert szeretem ezt a történetet, élvezem minden pillanatát, amit vele tölthetek és ez nekem elég. A többi már csak hab a tortán. :)

Előre is BUÉK nektek, jövőre biztosan találkozunk! ;-)

2015. augusztus 27., csütörtök

5. fejezet



5. fejezet

            A szemeim feldagadtak, égtek, ha megpróbáltam őket kinyitni és a maradék könnyeim is kiürültek a csatornákból. Nem tudom, mennyi idő telt el, csak azt vettem észre, hogy a kis ablakokon beszűrődő fény kezdett elfogyni, a falakon mindenféle árnyékokat láttam, de, ami igazán nyomasztó volt az a sötétség. Bekúszott a réseken, áthatolt a falakon, s lassan bekebelezte az egész szobát. Hirtelen a levegő is lehűlt, libabőr futott végig a karomon, a lábaimon. Az ajtó mellé ledobott dobozra pillantottam. Nem emlékszem, hogy eddig is ott lett volna.
Lassan közelebb másztam hozzá, hátam ismét a falnak döntöttem, mélyen beszívtam a levegőt. Fáradtnak éreztem magam, nehezek voltak a végtagjaim, de erőt vettem magamon, kinyitottam a doboz tetejét. Takaró volt benne, egy pulóver, és néhány váltásnyi felsőrész, meg zokni, gondolom azok, amiket Vincent hirtelen felkapott és összerakhatott nekem. Hálásan szorítottam magamhoz a pokrócot. Drága Vincent! Drága, kedves, mindig gondoskodó Vincent! Egy rejtett zugból kitévedt néhány eltévedt könnycsepp, végigfolyt arcomon. Kézfejemmel letöröltem őket, aztán körbenéztem a szürkületbe borult helyiségben.
- Az a matrac több farkast kiszolgált már - néztem az egyik sarokban heverő, elnyűtt, rongyos matracra. Volt mellette egy takaróra emlékeztető anyag foszlány, gondolom, azt használta az utolsó farkas.
Nem akartam használni, sem azt, sem a matracot, de, ha itt kell töltenem az elkövetkezendő heteket, akkor muszáj leszek bevállalni néhány extra kellemetlenséget, finoman fogalmazva. Kezdjük, mondjuk a...
- Fúj! - Undorodva meredtem a cella egyetlen olyan sarkába, ahol el tudnám képzelni a WC-t, és nem is kellett túl sokáig keresgélnem, megtaláltam a vödröt, meg a lyukat a padlón, ahova gondolom önteni kell, ami... Nem, ebbe bele se akarok gondolni. Elfogott a hányinger a puszta gondolattól is.
Hogy jutottam én idáig? Egy koszos, büdös lyukban ülök a mocsoktól ragadó padlón, a hidegtől remegés fogott el, a szemeim kiszáradtak és fájnak, de, ami a legrosszabb, olyan egyedül vagyok, ahogyan még sohasem. Emlékszem az árvaházra, meg néhány részletére az előtte lévő életemnek. Halvány képeket láttam egy helyről, ahol a káosz és a rumli, mint fogalmak, enyhe kifejezésnek számítanak. Fojtogató cigarettafüst terjengett, vegyült az alkohol szagával, ami a számtalan üres üvegből áradt szerte a konyhában meg a nappaliban. Erre emlékszem, tisztán. Meg apa hangjára, erős volt, kemény és félelmetes. Állítólag ezekre nem szabadna emlékeznem. Mivel mindössze két éves voltam akkor, s többnyire anyával a hálószobában tartózkodtunk, aki egyik cigit szívta a másik után a piszkos ablak mellett ülve, közben lábát idegesen lóbálta és magában motyogott. Őt nem tudom felidézni, sem a külsejét, az illatát vagy a hangját, semmit. A következő kép pedig már az árvaház, a rengeteg gyerek, kicsik és nagyok, akik kezdetben olyan furán néztek rám, csúfoltak a furán nyírt hajam miatt, a szakadt baba miatt, akit szorongattam, és állandóan a sarokban gubbasztottam, ujjamat a számba dugva, mert az megnyugtatott. Marge néni fél évvel később érkezett az otthonba, kedves mosolya volt az első, amitől képes voltam kibújni a sarokból. Ő szeretett engem, mindig játszottunk, segített beilleszkedni a közösségbe, ami ki akart lökni magából. Ha ő nincs ott velem, sosem kerülök ki a képzelt csigaházamból és olyan gyerek maradok, aki a legkisebb szellőtől is halálra rémül. De azt mondta, megért engem, megvarrta a babám, mikor a fiúk elvették és elszakították, kaptam tőle csokit a születésnapomon. Vagyis azon a napon, amikor bekerültem, mivel senki sem tudta pontosan, mely hónap hányadik napján láttam meg a napvilágot, egyedül az év volt biztos. Mit ér egy gyerek, akinek nincsenek szülei, papírjai, családja? Egy senki voltam, az Eva-t is az otthon adta nekem, mert senki sem tudta, ki is vagyok én valójában. Vincent egyszer azt mondta, segít megkeresni a szüleimet, vagy legalább valami bizonyítékot, amiből kiderül a múltam ködös része. Erre sem került sor, akárcsak a kistesóim megkeresésére, ők is már felnőtt nők lettek, valahol itt a falkában élnek. Talán láttam is őket? Elkezdtem visszapörgetni a napokat, azokat az alkalmakat, amikor kint sétáltam a szabadban és találkoztam másokkal, emberekkel, főként lányokkal. Kerestem az arcokat, igyekeztem feleleveníteni őket, de annyira nem foglalkoztam akkor ezzel, hogy egyet sem tudtam feleleveníteni. Ők csak járókelők voltak, egy történet mellékszereplői, akikre senki sem figyel.
Vincent szerint, nem szabad feladnom. Kezem megremeg, ahogy a pokrócot felhúzom az államig. Kényelmesen körbetekertem magam, így a hideg falat sem érzem már a hátamon. Ez a második napom. A falról lógó ezer éves csapból rozsdás víz folyt, de legalább elnyomta a gyomrom tájáról érzett kongó ürességet. Mennyi idő telt el? Amikor a filmekben azt mondják, elvesztették az időérzéküket, akkora butaságnak hangzik, de igaz. Nekem elég volt két nap, hogy ez bekövetkezzen. Kezem hasamra szorítva igyekeztem elnyomni az egyre hangosodó morgást. Kint esett, hallottam, mert az ablakot sikerült résnyire kinyitnom, mielőtt végképp beszorult volna. Azok a farkasok, akik az átváltozásaik elején menekülnek ide, tényleg elviselik ezt a borzadályt? Kosz, bűz és még levegő sincs igazán. Mondjuk, ők általában a csontjaik törésével vannak elfoglalva, csigolyáig egymás után adják fel a harcot, ahogy hátuk embertelen ívben meghajlik. Néhányan nem élik túl az első alkalmat sem, mert a nyakuk is kibicsaklik, ezzel tulajdonképpen a saját halálukat okozzák. Sokan jártak pórul így, aztán bevezették azt a szabályt, hogy tapasztalt farkasnak kellett őrizni az újoncokat, ez egyébként bevált. Engem is őriz valaki? Néha a csendben halk neszt vélek felfedezni, de túl gyors az emberihez, tehát vagy patkány, vagy valami elvetemült szörny-féle, aki engem akar elcsípni, egyedül az ajtóval nem tud mit kezdeni. Mondjuk nem is próbálkozott.
Dúdolgatni kezdtem, fejem oldalra billeget a ritmusra, miközben belül felidéztem a dallamot. Kiszáradt ajkaim szétnyíltak, szavakat formáltak, előbb némán, majd hang is kísérte őket. Vincent mindig kinevet a francia kiejtésem miatt, pedig ő tanította mindazt, amit tudok. Nem tehetek róla, ha a nyelvemen csomó képződik egy-egy hosszabb szó kimondásánál. Neki annyira könnyen megy, hiába tagadja, szerintem van benne némi francia vér. Davide időpocsékolásnak tartotta, ettől még láttam néha elmenni a szoba előtt, megállt egy-egy percre, hallgatózott. Egyszer rajta kaptam, kinyitottam az ajtót, és pont elcsíptem az arcán ülő mosolyt, amit azonnal eltűntetett, de már lefüleltem. Bár bőszen tagadja, mégis biztos vagyok benne, szeret, legalább egy kicsit. Ez nekem pont elég. Plusz, ha nem így lenne, akkor a mi kis együttléteink is másképp alakulnának. Játssza a kemény férfit, de érzem, mennyire szüksége van rám. Akárcsak Vincentnek, de vele egészen másmilyen a kapcsolatunk. Az első perctől, mikor meglátott, valami szoros kötelék alakult ki közöttünk, eltéphetetlen, örök. Szeretem, teljes szívemből szeretem, akárcsak ő engem. Legalábbis ezt hittem. Mígnem felbukkant Julie és tönkretett minden illúziót.
Egyik este az Alfa fekete autója elhagyta a Falka területét, majd másnap délután visszatért egy lánnyal, aki olyan volt akár egy riadt kismadár. Öltözete elnyűtt, régi darabokból állt, mint, akit most rángatta ki egy lazulós szabadnapból, amit a kanapén heverészve töltött. Mindezek mellé még koszos is volt, arca maszatos, a fehér póló saras, elég érdekes látványt nyújtott. Vincent azonnal segíteni akart, láttam a szemében a csodálatot, valami mélyet, tudtam, elvesztünk. Julie félénken viszonozta a pillantást. Az Alfa következő lépése volt hozzánk költöztetni a lányt, aki néhány hét alatt egészen megváltozott. A hangja, bájos megjelenése mindenkit elvarázsolt, kék szemei megigézték, akire csak ráemelte vidám kacagásra emlékeztető tekintetét. Próbáltam nem beleolvadni a csodálók táborába, nem ment. Bár engem nem a szeme fogott meg, hanem a kedvessége. Nem érdekelte, mennyivel feljebb való hozzánk képest, ugyanúgy bánt velünk, akár a többi farkassal. Tudta, kivel hogyan kell bánni, kit engedhet közel magához.
Emlékszem, egy esős nap után tüsszögve, teljesen legyengülve ébredtem. Mert miért ne áztam volna bőrig előző este? Az ágyból sem tudtam kikelni, vártam Vincentre, aki mindig segített, ám helyette egy szőke fej bukkant fel a résnyire nyitott ajtó mögül.
 - Hallom, valakinek nehezen indul a reggel - mosolyogva lökte meg az ajtót, hogy beférjen a fa tálcával, amin mindenféle holmik voltak. - Hoztam teát, mindenféle immunerősítő gyógynövényből van, hamar rendbe jössz tőle.
 - Nem kellett volna fáradnod - elhúztam a szám. Nem őt vártam, s tulajdonképpen keresni valója sem volt a szobámban.
 - Ugyan már! Csak egy kis reggeli, meg némi segítséget a mielőbbi felépüléshez. A megfázás nem játék. - Kitartóan mosolygott, letette a másik ágyra a tálcát. - Ülj fel, ne hagyd, hogy kihűljön a tea.
 - Vincentet nem láttad? - Nem mozdultam azonnal, aztán mégis feljebb húztam a párnám, hogy ülve nekidőlhessek.
 - Azt mondta, később benéz. Szóval velem kell beérned. - tárta szét a karját, aztán odaadta a reggelim. Minden volt a tálcán, croissan, narancslé, tea, meg egy kerek sütemény, amit Neela sütött, még meleg volt. Összefutott a nyál a számban, bármennyire igyekeztem nem kimutatni, mennyire tetszik a látvány. - Jó étvágyat!
 - Köszönöm - A narancslével kezdtem, a szám ugyanis úgy kiszáradt, mintha napok óta a sivatagban bandukolnék. Aztán a croissanba haraptam, a közepét csokival töltötték, a kedvencem. Honnan tudta? Vincent mindent elmond neki? Hiszen egy hete ismeri! Miért bízik meg benne? Ha tehettem volna, összeszedem Elena holmiját és kirakom a szűrét. Irritált, zavart, főleg, ahogy Vincenttel viselkedett. Azok a hosszas pillantások, amelyekkel egymást méregették. Még az sem bosszantott jobban, hogy Davide akkor élte az egyik mélypontját és folyamatosan engem próbált megsérteni. Nem tudott könnyeket kicsalni belőlem, ellenben ők ketten... Miattuk szöktem ki, miattuk áztam el, lettem beteg. Elena hibája!
 - Figyelj, tudom, hogy nem kedvelsz. És azt is, hogy eddig te voltál a középpont ebben a házban és esküszöm neked, nem akartalak kitúrni. Azt sem tudom, miért vagyok itt. Az egyik pillanatban a családom mellett ültem a kandalló előtt, a következőben beültettek egy kocsiba és ide hoztak. - Őszintének tűnt. A teámat kavargattam, hogy hűljön.
 - Miért hoztak el? - Ha már mese-délutánt tartunk, legalább csináljuk rendesen. Had tudjam meg, kicsoda is ő valójában. Már, ha tényleg igazat mond, mert még ez sem biztos egészen.
 - Mert... Neked elárulom, de rajtad kívül csak Vincent és a Nagyfőnök tudja. - Az ágyam mellé guggolt, hogy hangját kellően lehalkítva folytathassa. Rágni is elfelejtettem, annyira figyeltem. - Még sosem változtam át.
 Megállt a kezem is, nem csörömpöltem tovább a bögre oldalán a kanállal, meg sem rezzentem. Lesokkolt. Itt egy, hm... huszonöt éves lány, aki még sosem esett át azon a bizonyos átalakuláson, amin mások legkésőbb tizenhét-tizennyolc évesen már túl vannak.
 - De ez hogyan lehet? - még sosem hallottam ilyenről. Ledöbbentem teljesen.
 - Egyszerűen eddig nem volt rám hatással a Hold, nem voltak veszélyre kihegyezett érzékszerveim, szinte semmim. Aztán a legutóbbi teliholdkor rosszul lettem, kitört rajtam a magas láz, a testem görcsölt, rángatózott. De nem történt meg.
 - Nem értem. Ennek semmi értelme, hiszen te született farkas vagy. - Más nem is nagyon lehet, de ez részletkérdés.
 - A szüleim megijedtek, hogy az elfojtott énem veszedelmesebb lehet. Talán ők is féltek tőlem. - Próbálta egyszerűnek beállítani a helyzetét, de a szemén láttam a szomorúságot. Egészen másképp csillogott, mint eddig. Hatással volt jéggé fagyott szívemre. Mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, felemeltem a süteményem és felé nyújtottam. Ostoba, gyerekes gesztus volt, Elena mégis elmosolyodott. Visszanyelte a könnyeit és elvette a sütit. Félbe törte a tálca felett. Ezzel a dolgaink jelentősen megváltoztak.
Többet nem akadtam ki, ha megláttam, nem kerültem és nem kívántam ajtón kívülre. Sőt, igyekeztem a lehető legelviselhetőbbé tenni a velünk töltött időt, mert biztos voltam benne, ha túlesik rajta, visszamegy a családjához és mindenki boldog lesz.
A következő telihold nagyon hosszúnak tűnt. Elena Vincenttel együtt a pincébe zárkózott, a nőstény farkas üvöltése mégis olyan erős volt, mintha az ágyam mellől szólt volna.
Remegni kezdtem a takaró alatt. Testtartást változtattam, kinyújtottam lábaim, lejjebb csúsztam.
Másnap reggel a feljárónál várakoztam. Amint meghallottam a lépcső nyikorgását, kinyitottam az ajtót. Elena Vincent karjaiban feküdt, elsőre ijesztően sápadtnak látszott, mellkasa azonban egyenletesen emelkedett és süllyedt.
 - Kimerült - magyarázta suttogva Vincent és tovább vitte, fel az emeletre. Vele maradt, hiába vártam, majdnem négy óra hossza kellett, mire kijött, aztán elsietett. Gondolom, jelentést tett az Alfának, ez nagy előrelépésnek számított.
Beosontam a hálószobába. Elena az ágyon aludt, gondosan betakargatva. Nem tudtam rá haragudni, már rég feladtam a küzdelmet ellene, úgysem álltam nyerésre.
 - Bár most alszol, de tudat alatt biztosan hallasz. - Nem mentem közel hozzá, halkan beszéltem. A szavak maguktól jöttek, tulajdonképpen azt sem tudtam, mit keresek bent. Azért maradtam még. - Szeretném, ha tudnád, nem utállak, nem haragszom rád és egyáltalán nem akarok neked rosszat. Az elején más volt, de már tudom, milyen is vagy és őszintén bevallom, kedvellek. Azt hiszem, ideje elfogadnom, hogy te is ide tartozol, bármi is van köztetek, el kell fogadnom előbb-utóbb. Be kell látnom, nincsenek olyan eszközeim, amivel felvehetem a versenyt, és nem is akarom. Vincent boldog, te is az vagy, csak ez számít.
Elena motyogott valamit, és hátáról jobb oldalára fordult. Nem tudtam, felébredt-e vagy sem, de gyorsan kiosontam. Utána sem hozta ezt az esetet szóba, tehát átaludta a vallomásom.
Megdörzsöltem a szemem. Az emlékezés ereje beindította könnycsatornáimat, néhány kósza csepp legördült, végig az arcomon, aztán a szám szélén vesztek el. Megnyaltam alsó ajkam. A seb. Davide jutott eszembe. Vajon hiányol? Vincentnél ez a kérdés fel sem merül bennem, biztosan mindent megtesz, hogy enyhítse a büntetésem. Ő mindig is gondoskodott rólam. Egymás támaszai voltunk a nehéz időkben. A kezdetekkor leginkább nekem kellett a segítség, sokszor sírtam a vállán, vagy jött be hozzám éjjel, Neeláék ilyenkor úgy tettek, mintha mélyen aludnának. Most cserben hagytam. Az agyam egyfolytában visszatért ehhez a tényhez. Hálátlan dög vagyok! Mennyiszer kiállt értem, ezt azzal viszonoztam, hogy szégyent hoztam rá. Bárcsak inkább élve elástak volna, mint azt a nőt, aki meglopta a gazdáját. Hogyan fogok a szemébe nézni, ha egyszer kijutok innen? Mert azt mondta, tartsak ki, és eltökélten próbálok legalább ebben megfelelni neki. Ha már Elena halálakor nem tehettem semmit.
Vincent ki akart menni futni, Elena bár fiatal volt, ha farkasként töltött éveit nézzük, szintén vele ment. Az ösvény elágazott a fák között, ketté váltak, majd egyszer csak üvöltés szakította ketté a levegőt, aztán néma csend lett. Megtámadták, megölték, mindez néhány perc leforgása alatt. Vincent sem segíthetett, későn ért oda. Mindez az én hibám. Ha nem ültetem a bogarat Elena fülébe, nem akart volna annyira kimenni, hanem velem marad és még most is élne. Nem hagyná, hogy ennyi hülyeséget csináljak. Mellette sokkal egyszerűbb volt jónak lenni, ha valami helytelen felé indultam, azonnal korrigált, szinte észre sem vettem. Leszámítva néha előforduló gyengébb pillanataim, mikor fellobbant bennem az elfojtott féltékenység, egészen megbarátkoztam a tudattal, hárman állnak felettem, Béta férfiak és ő. Majd hirtelen ismét ketten voltak, Elena pedig eltűnt. Nem tudom feldolgozni a tényt, hiába teltek el hónapok, hiába történt annyi minden azóta, nem megy. Most is mellettem lehetne, megakadályozhatta volna, hogy Natalie-ra támadjak. De ő már nincs.
Elfeküdtem a hideg földön. Kényelmetlenül kemény volt, de nem érdekelt. Fejemre húztam a takarót, testem rázkódott a zokogástól. Bármit megadtam volna érte, hogy újra lássam, hogy Vincent most megjelenjen, átöleljen, hogy Davide csipkelődő hűvösséggel elfeledtessen velem mindent. Bármennyire erős akarok lenni, ha kiengednek, semmi sem lesz már ugyanolyan. Ezt a leckét nem lehet csak úgy átlépni, mint a többit, belevésődött az életembe, a mi életünkbe.
Még tizenkilenc nap.

2015. augusztus 20., csütörtök

Borítóterv és hasonlók

Ki az, aki belefogott egy saját regénybe és nem álmodozott arról, hogy egyszer kiadják?
Minden álmom a saját könyvem kezemben tartása. Egy könyv, ami kézzel foghatót, igazi illata van és bármikor láthatom, amikor a polcomra pillantok. Igen, ez határozottan egyike azon álmaimnak, amire tényleg, igazán vágyom. Vajon sikerülhet? Nos, a sors útjai kifürkészhetetlenek, de ha mégsem, akkor sem fogok lemondani az írásról. Mert az életem üres lenne nélküle, plusz, azt hiszem, becsavarodnék, ha nem írhatnám ki magamból, amit érzek, gondolok, amik eszembe jutnak csak úgy. Mert ettől vagyok én én, ez segít át a mindennapokon. 

Bemutatnám nektek az első saját alkotásom, amit nevezhetnénk könyvborító-tervnek, bár ilyesmihez nem igazán értek. Azért próbálkozom. :D


Na, ti levennétek a könyvesbolt polcáról? Én tuti! :D 

Van már egy A.2 terv is!


Illetve, hoztam még egy új designt is, mert megtetszett a kép, ami a borítót is ihlette. A fejlécen a főszereplők láthatóak, mily' meglepő, nem? :D

2015. július 31., péntek

4. fejezet



4. fejezet

                Ha más tart úgy és húz maga után, valószínűleg hevesen tiltakozom, kiabálok, megpróbálom ellökni magamtól az illetőt, de Vincent más volt. Rá még ránézni sem mertem, nemhogy másképp mozdulni, mint szeretné. Alig tudtam vele lépést tartani, az út az Alfa épületéig sokkal rövidebbnek tűnt, mint máskor.
Köztudottan senki sem léphet be ide, senki, hacsak nem követett el valami hatalmas nagy baklövést, mint például én. A falka legnagyobb épülete, s szerintem a legrégebbi is, de ettől még cseppet sem éreztem könnyebbnek azt, hogy ide kell bemennem, pedig állítólag itt van a falka nagy múzeuma, minden, ami a legrégebbi forrástól napjainkig gyűjteménybe illő emléknek betudható. Már körülmények között... Nem, akkor sem lett volna örömtelibb egy ilyen látogatás, mert, mint említettem, ide nem lehet csak úgy besétálni.
Vincent rám se nézve húzott magával, jelentőségteljesen nézett a lépcső aljában álló fekete ruhák alakra, aki valamit beleszólt az adó-vevőjébe, aztán bólintott és mi elindultunk fel a lépcsőn. Éreztem a szívverésem, fülemben dübörgött, miközben a torkomban lévő pingpong labda méretű gombóc hirtelen teniszlabdává dagadt a nyelőcsövemben, s bárhogy küzdöttem, nem akart lecsúszni, megakadt, szinte fulladozni kezdtem. Ez csak fokozódott, amikor a kétszárnyú ajtó kinyílt előttünk, beléptünk oda, ahol mindenről döntenek, a Tanács teremként is emlegetett szobába. Fa, itt is minden fából készült, a bútorok, a fejünk felett a gerendák, az oszlopok, s a falakat beborító lambéria ugyanazon színre lett lefestve, minden más fehér volt, a bőr szék a széles íróasztal mögött például. Ebben ült az Alfa, aki érkezésünkkor felemelkedett, két kezével az asztallapon támaszkodva dőlt előre.
 - Ismét itt? - nem tűnt meglepettnek, még a hangja sem. Megálltunk előtte, Vincent nem engedett el, alig enyhített a szorításon. - Mi történt?
 - Ez az ember... - kezdett bele Beverly, de az Alfa felemelte a kezét, felegyenesedve nézett előbb rám, majd Natalie-ra.
 - Mi történt? - immár Vincentet figyelte, aki megköszörülte a torkát, mielőtt szólásra nyitotta a száját.
 - Eva és Natalie összeszólalkoztak, a dolog eldurvult kissé - Érintéséből éreztem a benne tomboló feszültséget, meg sem mertem rezdülni mellette.
 - Hogy „kissé”? A fruska rátámadt az emberemre! - Emelte fel a hangját Bev, majd azonnal lehalkította, amint az Alfa rá nézett. - Nem ez az első eset, hogy elragadják hisztérikus érzelmei, és őrült módjára támad másokra. Natalie-t többször is bántalmazta az elmúlt hetekben, nem hiszem, hogy ezt tovább el kellene viselnünk. A lány kezelhetetlen, ez nyilvánvaló!
 - Vincent? - Bev tekintete rosszallóan villant az említettre, aki ismét mélyen beszívta a levegőt, majd válaszolt.
 - Valóban voltak nehézségeink az elmúlt időszakban, de igyekszem kezelni a dolgot - Összeszedtem a bátorságom és felpillantottam az arcára. Jobb lett volna, ha inkább nem teszem. Elfogott a remegés, de Vincent megszorította a karom és ez kizökkentett az eluralkodó félelmemből.
 - Azt hiszem, nincs itt minden tanú, akit meg kell hallgatnom - Egy pillanatra eluralkodott rajtam a pánik. - Hol van Davide?
 - Nem hiszem, hogy időben értesült a...
 - Elnézést a késésért - Szakította félbe Vincent szavait és megállt közvetlenül mellettem. Láttam rajta, hogy sietett, mégis ugyanolyan nyugodt tempóban vette a levegőt, mint máskor. Egy pillanatra merengve figyeltem, ahogy mellkasa emelkedik, majd süllyed.
 - Tehát - fordult felé az Alfa -, mi történt?
 - Hogy őszinte legyek, miden, amit tudok, hallomásból szerzett információ, de úgy tudom Eva és Natalie összekaptak valamin. - Ez a hír villámsebességgel terjedt szét a falkában, csodálkoznék, ha valaki még nem értesült volna róla.
 - Mindenki ugyanazt hajtogatja, s ezzel az égvilágon semmire sem megyünk. Kérdezem hát az egyiküket, mi történt? - Natalie szemébe műkönnyek szöktek, már láttam előre, elő fogja adni az ártatlan áldozatot és ez a szerep nagyon megy neki.
Ahogy vártam, előbb szerényen, óvatosan, halkan beszélt, aztán potyogni kezdtek a könnyei, bocsánatot kért miatta, s a reggelim a gyomromból felfelé indult, hányingerkeltő előadás volt. Nagyszerűen alakította a félelmében reszkető kismadarat, ha nem ismerem, talán még én is bedőlök neki, ám a sokévnyi kötekedése megedzette a látásom, egyértelműen játszott, ha nem velem akaszkodik össze, akkor is nyilvánvaló lenne. De miért most?!
Az Alfa megmozdult, tett egy lépést oldalra, majd még egyet, s végül megállt előttünk, nekidőlt íróasztalának, két karját mellkasa előtt fonta össze.
 - Szeretném a másik verziót is hallani - „Bár aligha változtatna a helyzeten.” Tettem hozzá gondolatban és az eddigiek után hirtelen elakadt a szavam. Mindenki elmondta a saját változatát és, amikor rám kerül a sor, egyszerűen megnémulok.
Az idegesség felkúszik a gerincemen, szúró érzést hagyva maga után, aztán a fejembe hasít, erejétől néhány másodpercre csupán elmosódott foltokat látok. Tudom, miért van ez. Egy pánikroham indul útnak az agyam rejtett zugából, ad parancsot a testemben lévő kis késeknek, amelyek ritmusra szúródnak a húsomba, újra és újra, míg el nem érik a csúcspontot. Ujjaim ilyenkor bizseregni kezdenek, a lábam elgyengül, pulzusom megugrik, majd szédülni kezdek, az orromból vér szivárog ki, s elájulok. Elena elvesztése óta nem történt velem ilyen. Az elfojtott rohamok együttes erővel akarnak eluralkodni rajtam, küzdök ellenük, kitartok, bár egyre erősebbek, míg én gyengülök.
 - Eva! - Vincent szembe fordul velem, a foltok élesedni kezdenek, látom, egészen közelről az arcát nézem. Aggodalmat vélek felfedezni a szemében. - Válaszolj a kérdésre.
 - Igen, persze - Kicsit megrázom a fejem, ösztönösen lépek hátrébb, ezzel egyensúlyom is megtartom, de cseppet sem érzem magam jobban.
Belefogok a vallomásba, a fájó részeket valamennyire rövidítve mondol el, s a támadást is szerényebb változatában adom tudtukra, inkább önvédelemként szeretném, ha tekintetnének rá, de erre nincs sok esélyem. Tulajdonképpen Natalie szavakkal hergelt, nem ért hozzám, én voltam, aki ráugrott, én voltam, aki az első ütést adta, s így belegondolva, nem is kaptam tőle viszonzást. Végig erre készült. Rajta látszódjanak a nyomaim, ám fordítva nem szabad, mert úgy nem lenne hiteles a meséje.
Az Alfa csendben marad, mind hallgatunk. Ez az a bizonyos feszült csend, amit kihasználva, pánikom ismét felém küld egy hullámot, ezúttal felkészültem rá, mégis keményen megtaszít. Az Alfa hirtelen elsétál mellettünk, kinyitja az ajtót, vált néhány szót az ott álló fekete ruhás alakkal, majd becsukja és visszamegy az asztala mögé.
 - Döntöttem - szólal meg hosszú percek múltán. Vincent megszorítja a csuklóm, fogalmam sincs, mikor enyhített a fogáson, ellenben az nagyon is feltűnt, hogy másik oldalamon, ujjaim forró ujjakhoz érnek, nem fog meg, mégis határozottan ott van, és ez megnyugtató. Felnézek Davide-ra, aki egyetlen pillantásra méltat, de abban benne van minden, a „Nem lesz semmi baj.”, a „Mi a francot csináltál már megint?!” és a „Csak keményen!” meg sok más, amit, azt hiszem, nem akarnék elemezgetni.
Az Alfa megköszörüli a torkát, ismét mind felé nézünk. Volt egy kis hatásszünet, legalábbis a filmekben meg a vetélkedőkben ilyenkor az szokott lenni, de ha egy ember élete a tét, ez a szünet pokolian idegőrlő tud lenni. Ujjaim finoman hozzáérintettem Davide ujjaihoz, kellett ez a kis kontaktus a ránk váró ítélet előtt.
 - Beverly, a te embered egy teljes héten keresztül a házadban kell maradjon, nem léphet ki és nem léphet kapcsolatba senkivel a kintiek közül. Bármi is legyen az igazság a történekben, a vitákhoz ketten kellenek, tehát ketten is bűnhődnek miatta. - Belül a kis hang egy fűszoknyát húzott elő a kissé rumlis szekrényéből. Ha ennyi az ítélet azt ki fogom bírni, a szobafogság fogalmát már elég jól ismerem, Vincent is sokszor alkalmazta régebben.
Beverly elhúzta gondosan rúzsozott, vérvörös száját, de nem ellenkezett. Fejét lehajtva jelezte, belenyugodott az ítéletbe. Natalie álla ellenben a padlón vergődött, meg akarta úszni és elcsípték, így járt! Ha rajtam múlna, keményebb büntetést kapott volna. Szerintem ő még életében nem súrolt padlót, mutatnék neki egy házat, ahol örömmel gyakorolhatná, körömkefével, vagy nem is, legyen inkább fogkefe, azzal a kis résekben is jobban hozzáférne a mocsokhoz. Milyen jól összeillenének!
 - Davide, Vincent - E két név visszaugrasztott a valóságba. - Emberetek szabályszegése nem az első, az utóbbi időben elég sűrűn rúgta fel falkánk szabályait, nevetlen, forrófejű viselkedésével, heves természetével. Mivel úgy tűnik, az ésszerű érvek, a könnyebbik út számára járhatatlan, a nehezebbiken fogjuk elindítani, ezzel remélhetőleg megtanulja halandó életében, hogy feljebbvalóinak szabályai, mint kőbe vésett szavak, megmásíthatatlanok, áthághatatlanok.
 - Istenkém, most kegyelmezz! - tátogtam némán a szavakat és egy pontot szuggeráltam a lakkozott asztalon kettőnk között.
 - A mai estétől, három teljes hetet, azaz huszonegy egész napot, területünk határán álló Rom pincéjébe zárva fogja tölteni - A szavak lassan jutottak el tudatomig, de nagy erővel szíven ütöttek. Megtántorodtam. Egyszerre nyúltak értem két oldalról, egyikük finomabban, a másik határozottabban tartott, így is azt éreztem, a talaj menten kicsusszan a lábam alól. - Látogatókat nem fogadhat, nem találkozhat és érintkezhet senkivel, amíg odabent tartózkodik!
 - Ez... ezt ne, csak ezt ne! - motyogtam kábultan. Fejemet ráztam, nem hihetek a fülemnek, ez nem történhet meg, én... én nem lehetek ott, annyi ideig!
 - Eva, nyugodj meg - Alig vettem észre, Davide mikor engedett el, de Vincent továbbra is tartott, egyik kezét a derekamra csúsztatta, másikkal a kezem fogta, a remegő kezem, amit pusztán néhány foltnak láttam, mikor könnyeim és pánikrohamom közepette lepillantottam rá. Hangokat hallottam távoli zajként, hangosabbakat, halkabbakat, végül ismét az Alfa hangja csengett tisztán és érthetően a fülemben.
 - Büntetését kiegészítem továbbá egyetlen ponttal. Az első hét napon semmilyen ételt sem kaphat, ösztönei felismerik ezáltal a büntetés erejét és hatását is megismerheti, valamint tetteinek súlyával is szembesül. - Az egészet, mintha kínaiul mondta volna, nem értettem, nem tudtam felfogni, csupán az zakatolt a fejemben, hogy elvesztem, végem, rosszabb vár rám a halálnál.
Vincent megmozdult mellettem, előrébb lépett, de azonnal utána nyúltam, mert amint elengedett volna, biztos, hogy összecsuklom. Fémes, ragacsos valamit éreztem a számban, kellett egy-két másodperc mire felfogtam, már az orrvérzős fázisban vagyok. Ez Vincentnek is leesett, aki azonnal zsebkendőt nyomott az orromra, majd egyszer csak elindultunk, lábaim mentek vele, de nem fogtam fel hova. Talán már a pincébe megyek? Azonnal visznek a zárkámba, semmi utolsó kívánság? Vagy legalább pár holmit összeszedhetnék, könyvet, pulóvert, néhány dolgot, amivel átvészelhetem mind a huszonegy gyötrelmes napot.
Hideg csempét tapintottam a kezem alatt. Fehérséget láttam a foltokon át, egy barnás alakot, aki körülöttem forgolódik.
 - Nem lesz semmi baj, Eva. Ki fogunk találni valamit, hogy előbb ki gyere onnan! Ha jól viselkedsz, talán egy hétre lerövidíti, az pedig csak pár nap. Erős lány vagy, hallod? Nézz rám, gyerünk, nézz rám, Eva! - Kábán fordítottam felé az arcom, a foltokból arcot raktam össze, aggódó, kissé sápadt, feszült arcot. - Tudtad nagyon jól, figyelmeztettelek, hogy bajba kerülsz, de nem hallgattál rám. Most meg kell mutatnod, hogy milyen kemény fából faragtak, álld a sarat és mutasd meg nekik, téged ennyivel nem lehet elintézni.
 - Vincent... - hangom rekedtesen csengett, s még az a kevéske is zokogásba fúlt. Megfogta a vállam, aztán magához szorított, én pedig a kád szélén ülve fúrtam arcom ingjének puhaságába. Mélyen beszívtam az illatát, sírtam, záporoztak a könnyeim. Elvesztem, tudom, hogy elvesztem.
 - Gyere, nem maradhatunk itt örökre. Muszáj kimennünk. - Húzódott el óráknak tűnő percek múltán.
Sírásom szipogássá csitult, látásom a fátyol mögül, némi szemdörgölés után egészen kitisztult. A kép széle még mindig homályos volt, de már határozottan láttam, hol vagyok. Egy fürdőszobában, ami ugyanolyan, mint a Tanács terme, csak kisebb és több benne a fehér. A mosdókagylóhoz hajolva hideg vizet locsolok az arcomra. Rózsaszínes árnyalatban tűnik el a lefolyóban. Ekkor tudatosul bennem valami, ijedten Vincentre nézek.
 - Semmi baj, amúgy sem szerettem ezt az inget - Halvány, bátorítónak szánt mosoly jelenik meg az arcán, megkönnyebbülök tőle.
Megtörlöm az arcom egy felakasztott kéztörlőben, majd belenézek a tükörbe. Hiba volt. Vörös, dagadt szemek, sápadt bőr, félelmet sugárzó szempár, nagyon rossz kombináció, nagyon, nagyon rossz.
 - Mehetünk? - szólal meg mellettem. Finoman megfogja a karom, de nem mozdulok, még nem. Várakozóan rám néz.
 - Tényleg úgy gondolod, hogy túlélhetem odabent? - Őszintén keresem a választ szemeiben, aztán megszakítja a szemkontaktust, előre hajol, s homlokon csókol.
 - Igen, tudom, hogy ki fogod bírni, mert erős vagy, eltökélt. Soha nem ismertem még hozzád hasonló embert, akiben ennyi élni akarás, ennyi tűz lenne. Ezért is fogsz kitartani a végsőkig, aztán beinteni Natalie-nak, amikor végigsétált a főutcán. - Már határozottabb a mosolya.
 - Ez elég Davide-san hangzott - Egy pillanatra engedélyezek magamnak egy kis mosolykát, majd az eltűnik az arcomról, és komolyan, elszántan fordulok ismét az ajtó irányába. - Mehetünk. - Válaszolom meg előbbi kérdését, mire elém lépve kinyitja az ajtót és én kilépek a kint várakozó két fekete ruhák férfihoz. Nem kell megszólalniuk, tökéletesen értem.
Davide és Vincent a Rom ajtajáig jönnek velem, ott a két ismeretlen megállítja őket. Mindketten bátorítani próbálnak, lelket önteni belém, de kifelé kevésbé látványosan, belül azonban romokban heverek. Ellenállok a késztetésnek, hogy megöleljem őket, azzal csak fokoznám a fájdalmunkat, mert ez mindhármunknak fáj, bármennyire leplezik, tudom, hogy így van. Nem szólalunk meg, némán nézzük egymást, míg az egyik idegen meg nem fogja a karom, akkor megfordulok, a másik pedig ránk csukja az ajtót. Innentől nincs vissza út, az óráim, a perceim elkezdődtek, belegondolni sem akartam, mennyi lehet még hátra, csak leültem a pince poros, mocskos padlójára, hátam a jéghideg falnak döntöttem és némán potyogtak a könnyeim. Az idegenek nem foglalkoztak velem, egyikük megnyitott valami csapot, amitől ritmikus koppanásokkal indult meg a víz a helyiség másik végében lévő rozsdás csapból. A másik az ajtóban maradt, bevárta a társát, s rám sem nézve hagytak ott egyedül. A csukódó ajtó, a kulcs csörrenése, a retesz csikordulása, sokáig visszhangzott még a fejemben, Isten tudja, meddig kellett elviselnem. Majd csend lett, üres csend. Csupán a víz törte át, csepp, csepp, csepp,...

2015. június 28., vasárnap

3. fejezet



 Sajnálom, hogy ennyit kellett várni a következő fejezetre, de egyszerűen sosem volt annyi időm, hogy leüljek és nekiálljak gépelni. Egy-egy sorokkal meg nem lehet érdemlegeset alkotni. Viszont most már talán több időm lesz rá, ami azt jelenti, hogy nagyjából hetente kerülnek fel sorban a fejezetek. Köszönöm a türelmet és jó olvasást! :)
______________________________________________________________________




3. fejezet

            Ha tehettem volna, ellenállok a napsugarak bántó erejének, fejemre húzom a takarót és átfordulva a másik oldalamra tovább alszom, de, mint sok minden az életemben, ez sem történhetett meg. Rongybabára emlékeztető mozdulattal ültem fel, a hirtelen érzett fájdalomtól felnyögtem. A mellkasom húzódott, kellemetlenül reagált minden apró mozdulatomra, s ez csak fokozta bennem a mozdulatlanul fekvésre való vágyakozást.
Végül persze nem hagytam magam, az izomlázzal mit sem törődve magamra rángattam a farmerom és egy elsőként megfogott pólót a szekrényből, majd cipőmbe bújva kiléptem a szobából. Mikor az ajtó becsukódott, már nem is tűnt elengedhetetlennek a párnám, egész könnyen lemondtam róla, hogy a konyhába lépve gyomromnak adhassam át a szenvedő szerepet.
 - Nahát, felébredt az éjszakás!
 - Neked is jó reggelt Tamsin! - Mosolyszerű grimasszal feleltem csipkelődő stílusára. Háttal a pultnak támaszkodva kortyolgatta fehér bögréjéből a friss kávét, aminek illatát már a folyosóról éreztem. Nem szoktam ilyesmit inni, számomra hatástalanok a koffeinszükséglet miatt mértéktelenül magukba döntött italok, jobban alszom tőlük maximum.
 - Eva, ha már felébredtél, vidd fel Vincentnek a reggelit - Neela a szokásos kimért, higgadt stílusával fogadott. A feltehetőleg indiai származású nő volt közöttünk a vezető, ő irányította a háztartást, s tulajdonképpen ő felelt értünk Vincenték előtt.
Sokak szerint az elsőszámú nő mégsem Neela volt a házban, hanem én, aki bármit megtett az Bétának, a pletykák természetesen kiforgattak minden egyes szót, amit csak lehetett ebből a sztoriból és burkoltan vagy sem, szajhává kiáltottak ki. Ez amúgy nem volt különleges vagy elítélendő dolog a farkasok közt, az ember rabszolga, a szolgákkal pedig azt csinálhatnak, amihez csak kedvük van. Ezt számtalan esetben elég brutális módszerek kísérik, az emberek is beszélnek, pontosan tudjuk, mi történik egyes zárt ajtók mögött. Sem Vincent, sem Davide nem emelt ránk kezet soha, utóbbi néha kissé nyers és durva, de megtart bizonyos határokat. A szóbeszéd szerint nem. Ez a pletykások dolga.
 - Mióta eszik pirítóst és palacsintát egyszerre? - pislogtam kérdőn az összekészített tálcára.
 - Amióta így kérte, ne kérdezősködj, csak vidd! - szólt rám immár határozottabban. Ha nem tiszteltem volna azért, mert idősebb nálam, valószínűleg a reakcióm is más formában érvényesül. Így csupán összeszorítottam a szám, megragadtam egy szelet répát az ebédre előkészítettek közül és a tálcára dobva felkaptam azt, majd kifelé menet elengedtem fülem mellett a rosszalló szavakat.
            Először halkan kopogtam, aztán határozottabban, mivel feleletet nem kaptam az elsőre és a másodikra sem, benyitottam. Vincent nekem háttal, az ablak felé fordulva állt, füléhez tartva a telefont hallgatott valakit a vonal túlsó végén. Néha egyetértőn hümmögött, de nem szólt bele másképp, legalábbis mióta én is jelen voltam. Óvatosan az asztalához mentem, a tálca egyelőre épen és tartalmával egyben billegett ügyetlen kezeimben. Terveim szerint, letettem volna, és egyenesen kiosonok, hátha nem vesz észre, de alig érte a fémes tálca a fa asztalra, Vincent leengedte a kezét és megfordult.
 - Jó reggelt Eva! - köszönt egy fáradt, de határozott mosoly kíséretében.
 - Jó reggelt, bár gondolom te megint korábban keltél - Annyira igyekeztem nem kimutatni, mennyire szeretnék inkább az ajtón kívül lenni, feltűnt neki az erőlködésem. Egyenesen az asztalhoz sétált, megállt előttem, s államat megérintve felemelte a fejem. Ösztönösen ráharaptam alsó ajkamra, mire hüvelykujjával egy finom mozdulattal kiszabadította azt.
 - Mit csináltál a száddal? - gyanakvóan méregetett.
 - Ráharaptam - feleltem egyszerűen, s hátrébb léptem. Nem szólt semmit, csak elengedett. Azt hittem, ennyivel végeztünk, de ekkor felemelte a magamnak szánt répát.
 - Nem hiszem, hogy zöldséget is kértem a reggelimhez - szemében játékos fény csillant. Kikaptam a kezéből és beleharaptam. - Így már minden világos. - Megfogta az egyik szelet pirítóst és lekvárt kent rá. - Nem kérsz? Ennyit úgysem tudnék egyedül megenni.
 - Nem féltelek én attól - válaszoltam pimaszul. Eddig menni akartam, ám ez megváltozott, sokkal jobban tetszett az ötlet, hogy a dolgozószobájában rontsam a levegőt.
Nekidőltem az íróasztalnak, aztán arrébb tolva egy kupac iratot felültem a szélére. Kényelembe helyeztem magam. Felém nyújtotta a pirítóst, de mire érte nyúltam volna elhúzta, s jóízűen beleharapott.
 - Hé! - szólaltam fel. Előre dőlve elkaptam a kenyér végét és kirántottam a kezéből. Most én haraptam bele, a tőlem telő legnagyobb falatot akartam megszerezni belőle. Vincent felnevetett. Nem kérte vissza a zsákmányt, leült a székére és a másikat vette el a tányérról.
 - Lenne egy feladatom a számodra - Kis ideig mindketten csendben ettünk, aztán megszólalt. Szemöldököm látványosan megemelkedett meglepett arcomon. - Nem fog tetszeni.
 - Jaj - csúszott ki a számon -, ne is folytasd!
 - Nem kérnélek meg rá, ha nem lenne fontos számomra.
 - Tamsin is ráér, majd én segítek a konyhán, ő pedig mehet helyettem. Sokkal egyszerűbb. - Észérvek után kutattam kissé még mindig kómás fejemben, amivel meggyőzhetem, hogy alkalmatlan vagyok rá.
 - De én téged kérlek meg - Hangsúlyában volt valami, ami miatt feladtam az ellenkezést. Nem kísértjük az ördögöt, sem Vincent haragját, íratlan alapszabályok. Mivel látta, hogy beletörődtem, megfogott egy mappát az asztal távolabbi végén és felemelte. Tehát küldönc leszek.
 - Kinek vigyem el? - kerültem meg a hosszas bevezetést. Ha már egyszer ilyesmit akar tőlem, akkor ne húzzuk az időt. Két kezem összedörzsölve leráztam róla a maradék morzsát, s leugrottam az asztalról. Elvettem a fekete, vastag borítójú mappát. Erős késztetést éreztem rá, hogy belenézzek, de legyűrtem a dolgot.
 - Simon el akar intézni pár dolgot kint. Mond meg neki, hogy ezeket is tegye hozzá. - Már nem követelőzött annyira, bár attól sem tetszett volna jobban az ötlet.
 - Mond, hogy nem otthon van! - nyögtem ki hirtelen. Lejátszódott előttem felgyorsítva az útvonal, amitől elragadtak az érzelmek, alig tudtam megékezni, nehogy kiüljön az arcomra az utálat.
 - Nem lesz semmi baj. Vidd el, gyere vissza. Ezzel megmutatod Beverly-nek, hogy te jobb vagy annál mintsem újabb feszültséget kelts. Van önuralmad, használd! - Nagyot nyeltem. A bátorító beszéd ellenére, határozottan ellene voltam a tervnek.
 - És ha mégsem sikerül? Tudod, hogy Natalie árgus szemekkel figyeli minden mozdulatom, úgy is belém fog kötni. És, ha megint úgy beszél Julie-ről...
 - Nyeld le a haragod, menj tovább, nézd levegőnek. Csinálj akármit, de ne szállj bele a piti kis játékába, mert már nem tudlak többet kimenteni, ha bajba kerülsz. Menj! Ha visszajöttél, gyere fel! - Ezzel lezárta a témát, hátat fordított nekem, újból a telefonjáért nyúlt és nem is törődött velem.
Még álltam ott néhány másodpercig, mielőtt kifelé indultam volna. Bárki másra rábízhatta volna ezt az egészet, de nem, ő meg akarja mutatni a hatalmát, ami egy általános farkas-dolog, s egyben mégis több annál. Natalie egy számító kis dög, akinek a gazdája elég magas pozícióban van ahhoz, hogy bármit megengedjen magának. Bármit! Még azt is, hogy porig alázza a körülötte élő embereket, mint valami dáma, elvonuljon közöttünk. Mindenki csak beszél a háta mögött, de senki sem mer fellépni ellene. Még az a kevés férfi sem, aki megtehetné. Én vagyok az egyetlen szinte, aki nem hagyja annyiban, ha belém köt, lépek, nem tűröm tétlenül. Legtöbbször szóbeli csatákat vívunk, aztán faképnél hagyom. De mióta Julie meghalt... A dolgok megváltoztak. Ő volt a szín a farkasok között, aki a puszta megjelenésével olyan hatást váltott ki emberből és falkatársból egyaránt, amire nem volt magyarázat. Elkápráztatott a maga egyszerűségével. S ő volt az egyetlen nőstény, aki nem félt leereszkedni közénk. Mikor betévedt a területre félénk volt, visszahúzódó csendes. Hihetetlen, mennyit változott másfél év alatt. Kinyílt, mint egy virág, mosolygott, közöttünk járt. Vincent szerette. Julie és ő voltak a világ legharmonikusabban élő párja, mindenki tudta, hogy ez a szerelem örökre szól. Beverly kisebb hisztérikus rohamot kapott, amikor felvetődött az a lehetőség, hogy kitúrják a posztjáról. Hiszen, ha Vincent összeköti életét Julie-vel, ő előrébb kerül a rangsorban. És egyértelmű volt, hogy ez meg fog történni. Annyira biztosak voltunk benne, hogy arra fel sem készültünk, mi van, ha a kedves, csupaszín, francia akcentusú lány egyszer csak nem lesz többé. Pedig megtörtént, gyorsabban és váratlanabbul, mint arra bárki is felkészülhetett volna. Julie annyira törékeny volt. Hófehér farkas alakjában is kecses léptű, mint egy látomás. Vincent sosem beszél arról, mi történt azon az éjszakán. A telihold sok farkast megbolondít, de ez sem magyarázza azt, hogyan tudott Julie egyik pillanatról a másikra eltűnni a szeme elől. Egyedül futott el, át a falka melletti erdőn, aztán a következő pillanatban a fehér farkas üvöltése átszakította az éjszaka csendjét, s mindennek vége lett. Nem tudom, szerencsésnek érezzem-e magam, amiért sohasem kell látnom azt a helyet, ahol lecsúszott a meredek domboldalon. Nem, ennek még a gondolata is épp eléggé fáj ahhoz, hogy ne akarjak többé rá gondolni sem.
Közben egyenesen haladtam a cél felé, kifelé menet felvettem a dzsekim és a konyhát kihagyva kiléptem esőfelhőktől tarkított ég alá. Nem gondoltam a lehetőségekre, csak arra, mit kell csinálnom. Odamenni, átadni, visszajönni. Ennél egyszerűbb aligha lehetett volna.
Fejemet lehajtottam, nem néztem senkire, előre is csupán annyira, hogy ne menjek neki senkinek. Abból a szóbeszédből keletkezik a legtöbb konfliktus, ami nekem ugye szigorúan meg lett tiltva. Ehhez társult egy, nevezzük úgy kivételesen, szerencse, hogy Simon egyike azon közkedvelt alakoknak, akikhez létezik több út, nekem tökéletesen megfelelt ezek közül a legrövidebb. A főutcának kinevezett út helyett a házak között sétáltam, egyszer jobbra kell fordulni, utána balra, s már ott is vagyunk. Kivéve, ha a látogató én vagyok.
 - Nocsak, a fekete bárány! - Erősen koncentráltam, hogy ne nézzek a hang irányába. Csak mentem tovább, mint, aki az égvilágon semmit sem hallott. - Hová sietsz ennyire? Ugyan már, nem lehet annyira fontos!
 - De az - szűrtem összeszorított fogaimon át a szavakat.      Natalie nem adta fel, eddig az ablakból figyelhetett, de hamar a hátsó ajtónál termett. Úgy tűnik, nem ismert még annyira, hogy tudja, nem tanácsos közelebb jönnie.
 - Árulj el nekem valamit! Csak ezt az egyet. - Megállt a keskeny kőlépcső felénél.
 - Mond! - figyelmen kívül hagytam a vészjósló kis hangot, ami a fejemben vijjogott szünet nélkül. Meg kellett mutatnom mindenkinek, hogy tudok uralkodni heves természetemen.
 - Milyen érzés újra nyeregben lenni? - Megütközve néztem rá. Valami oltári sértésre készült, ez világos. - Tudod, most, hogy a vetélytársad kiesett. Szörnyű tragédia, de neked végül is egészen kedvezően alakult a helyzet.
 - Komolyan Natalie? Még mindig itt tartsz? - kérdeztem vissza higgadtnak álcázva felborzolt lelkiállapotom. - Ennyire nem találsz új témát, amin csámcsoghatsz? Ugyan már, te ennél jobb vagy.
 - Te már csak tudod, nem igaz? Tulajdonképpen, ha valaki annyira erkölcstelen, mint te... Minek emlékeztesselek? Hiszen az összes pletykát ismered.
 - Bagoly mondja verébnek... - Közönyösségem mögött forrongott a dühöm, de nem adhattam meg neki ezt az örömöt.
Minden egyes szótól, amit azon a húsos, pirosra festett száján kiejtett, az idegszálaim sikoltva pattantak el egymás után. Egy darabig mosolyom hihetően álcázta rohamosan romló lelkiállapotom, aztán kezdett átváltani valami furcsa grimaszba, végül vicsorgás szerűségre hasonlított, inkább összezártam ajkaim, alsóra ráharaptam, hátha a fájdalom józan eszem éberen tartja.
 - Ne haragudj Natalie, de nekem most mennem kell - Annyira igyekeztem megőrözni az önuralmam, végig az lebegett a szemem előtt, hogy már mehet is tovább, nem kell tovább elviselnem ezt a beképzelt libát, aki azt sem tudja, mit beszél, csak alaptalan dolgokkal traktál. Valami ilyesmit mantráztam magamban, miközben oda sem figyelve további szavaira tovább indultam.
A helyes megfogalmazás azonban feltételes módban hangozna, mivel csupán a szándékig jutottam. Natalie szemtelenül folytatta a hergelésem, tudta jól, vissza tudom fogni az indulataim, de néhány dologgal tökéletesen el tudja szakítani a cérnám. Megtette.
 - Újra nyeregben. Miután kiütötted Juliette-t, ismét mindkét Béta a tiéd. Biztos, csak baleset volt? Azért eléggé sántít a sztori, nem gondolod? - Egy lépést tettem, mikor ismét a lány felé fordultam. Azt hittem, rosszul hallok. Ennél ocsmányabb vádat aligha mondhatott volna. - Köztudottan szabadszellemű, szabályszegű ember vagy, a szörnyű balesetet pedig senki sem látta... - Két tenyerével formálta a mérlegeket, amik fel-le billegtek érzékeltetve, mennyire bele lehet magyarázni valamit a történtekbe, ami valószínűleg csak az ő velejéig romlott bensőéből származhat. Mindezek mellé komoly, „Most lebuktál!” arckifejezése volt a hab a tortán, amitől egyszerűen eldurrant az agyam.
 - Nem vagyok gyilkos! - sziszegtem összezárt fogaim közt, s rászorítottam a kezemben lévő mappára. Az sem érdekelt, ha gombóccá gyűrődik ökölbe szoruló ujjaim között.
 - Ó, hát persze, hogy nem - kacsintott felém.
Ebben a pillanatban szakadt el a megtépázott cérna, ledobtam a mappát és egyetlen ugrással Natalie előtt teremtem. A józan eszem a háttérből, távolból visított, hogy álljak le, de addigra már régen késő volt. Megragadtam Natalie gondosan göndörített haját és lerántottam a lépcsőről. Kapálózott, hegyes körmeivel több helyen megkarmolt, s közben olyan élesen visított, mint kikötözött malac, mielőtt leszúrják. Na, valami ilyesmit szerettem volna én is hirtelen, kivéve, hogy nem volt időm kikötözni, de legszívesebben lefejeltettem volna vele a ház beton alapját, úgy ötször, teli erőből.
Persze, eddig nem jutottam el, néhány hajtépő pofonosztás után szétválasztottak minket. Az én számon özönlöttek ki a szitokszavak, Natalie azonnal átváltott sértett üzemmódba és zokogva adta az ártatlant. Esküszöm, ha nem tudom róla, milyen, még én is megsajnálom. Őt ölelgették, nyugtatták, engem ketten fogtak le, egy ember pedig kettőnk között állt, velem szemben, de kitekeredett nyakkal, hogy lássa, Natalie rendben van-e. Szánalmas. Fújtatva ráztam le magamról a kezeket, kezdtem felfogni, pontosan, tökéletesen belesétáltam az átkozott csapdába. A rohadt életbe! Már nem akartam megölni Natalie-t, legalábbis nem annyira, mint néhány perccel azelőtt, ellenben saját magam szívesen megfojtogattam volna a hülyeségemért.
Beverly és Vincent egyszerre tűntek fel, a nő arcáról sütött a harag, Vincentre nem mertem ránézni, tudtam, mekkora csalódást okoztam neki és ez elviselhetetlenebb volt mindennél. Natalie tovább játszotta a sértettet, azt állította szó nélkül rá rontottam, mikor megláttam az utcán. Amikor elő akartam adni a saját verzióm, Beverly csendre intett. Követelte, hogy menjünk az Alfához, mert most megkapom, ami nekem jár. Üvöltözött velem, Vincenttel, átkozott mindent, ami az emberiséggel kapcsolatos, meg persze ismételten velem. Mivel más mód nem volt az elhallgattatására, mint beleegyezni a követelésébe, egyszer csak újfent karon ragadtak, ám ezúttal egy valaki és az is Vincent volt.
 - Sajnálom - suttogtam elszorult torokkal. Ha hirtelen ment volna, könnyeim elerednek és sírásban török ki, de egyszerűen semmire sem voltam képes, csak menni kábultan, mint, aki fel sem fogja, mi történik körülötte.
Vincent nem válaszolt, egyenesen előre nézett, lépdelt mellettem szótlanul, arccsontjai élesen kirajzolódtak komoly arca mögül, félelmetesen festett. Életemben először féltem tőle, s egyszerre biztonságban éreztem magam. Ha ő velem van, nem eshet bajom. Ha ő velem van, az Alfa nem fog olyan ítéletet kiszabni, amibe belegondolni se merek. De, ha ő nincs velem... Akkor minden elveszett.

2015. május 10., vasárnap

Elnézést

Bocsánatot kérek mindenkitől, aki esetleg a blogra tévedt és azt hitte nem aktív vagy várja a folytatást, de az egyetem miatt kicsit megcsúsztam mindennel. A következő fejezet a jövőhét második felében várható, pontosabbat sajnos nem tudok mondani.

Köszönöm a türelmet!

2015. április 22., szerda

2. fejezet



2. fejezet

                Az egyértelmű morgás áthallatszott a tömör fa ajtón, áttört a falakon és én összerezzentem tőle. Nyugalmat erőltettem magamra, mikor benyitottam, nem kellett, hogy lássa, mindig kicsit be vagyok tojva, ha ennyire kellemesen fogad.
 - Szia, Vincent… - kezdtem bele a hadarásba, de alig fogtam hozzá, a csukott ajtóra feszülve találtam magam, két csuklóm a nyakam magasságában készült beolvadni a lakkozott fába és forró, mentolos lehelet árad az arcomba.
Davide lihegve, vad tűzzel a tekintetében nézett a szemembe, egész testét az enyémhez nyomta, moccanni sem bírtam tőle. A szavak benn akadtak, a szívem készült kiugrani helyettük az ijedtségtől nyitva maradt számon.
 - Ne szólalj meg! - összeszorított fogain át szűrte ki a szavakat, megremegtem a hangjától. A hajamhoz hajolt, orrát végighúzta előtte, aztán a nyakamba fúrta.
A döbbenettől lekéstem arról a pillanatról, amikor a szimatolás helyett a száját kezdte el használni, de a felismerés elsöprő erejű volt. Ajkaival végigcirógatta a nyakam vonalát, a fülemet, majd áttért az arcomra, a szám reagált volna, mire gonoszkás mosollyal húzódott hátrébb. Tekintetét látva felnyögtem, pontosan ismertem ezt a nézést. Elengedte az egyik csuklóm, de a másikat fogva az ágyhoz húzott. Tisztában voltam vele, ha nem állítom le még most, akkor elvesztem, mert Davide nem az a típus, aki megkérdezi, „Mihez lenne kedved? Mondjuk egy kis szex?”, nem, ő egyszerűen elveszi, amit akar. Megpróbáltam eltolni magamtól, arrébb kúszni, egyszerűen visszahúzott, ellökte tiltakozó kezeim és fölém tornyosuló alakja esélytelenné tette a menekülést.
 - Az Alfa… - próbáltam a hangom hallható erejűvé erősíteni, miközben küzdöttem a testem ellen, ami fellángolt az érintésétől, az eszem még tudatában volt az események helytelenségének, de már kezdte feladni az ellenkezést. Túlságosan jól ismerte minden egy porcikámat, amint érezte, hogy megfeszülök alatta, azonnal taktikát váltott, szabad kezével a hajamba túrt, elhúzta a nyakamról, ami az egyik legérzékenyebb pontom volt, természetesen tudta. - Vin… cent…
 - Azt mondtam, kuss! - belemarkolt a hajamba, a fájdalomtól könny szökött a szemembe. Összeszorítottam a számat, ő ismét hozzám hajolt, mintha semmi sem történt volna.
Abbahagytam, az ellenkezés minden formájáról lemondtam, hagytam, had tegyen velem, amit akar, ez most nem az a helyzet volt, amiben megérte ellenkezni vele. Éreztem a vágyát, a kezét, ami végigvándorolt a testemen, de nem tudtam ellazulni és élvezni, amit csinált.
Hirtelen a testem könnyebb lett, az ágy rugózva feljebb lökött és én ott feküdtem egyedül a plafont bámulva. Pislogva tértem magamhoz, felültem, két karom ösztönösen összefontam a mellkasomon. Nem erre számítottam, bár pontosan azt sem tudom, mit gondoltam, többnyire igyekeztem az ürességre koncentrálni.
 - Menj a pokolba! - sziszegte felém, szemei szikrákat szórtak. Megrendülten meredtem méregtő vöröslő arcára. Pontosan mit is követtem el? Nem értem. - Mit akar Vincent?
 - Azt, hogy menj az Alfához - válaszoltam kábulatra emlékeztető állapotban. Davide éles témaváltásánál csupán hangulatingadozásai érdekesebbek. - Állítólag meg volt beszélve.
 - A francba! - köpte ki a szitkot és a dzsekijéért nyúlt. Rám se nézve indult el az ajtóhoz, aztán mielőtt tényleg otthagyott volna még visszafordult egy pillanatra. - Nem végeztünk!
Nagyot nyeltem. Bármi bántja is, én fogom meginni a levét. Ez a gondolat kevésbé dobott fel, az pedig csak tetőzte mindezt, hogy rájöttem, muszáj leszek magamtól visszajönni hozzá később. Összeszedtem magam, megigazítottam a ruhám és mintha semmi sem történt volna, elhagytam a szobát.
                Délutánra a könyvtár, Vincent dolgozószobája és hálószobája csillogott a tisztaságtól. Fülemben hangosan üvöltött a zene, kezeim megállás nélkül dolgoztak, s lám, előbb végeztem mindennel, mint amire fogadtam. Saját magammal, szóval ebből se lett hasznom.
Elosontam a konyha mellett, hátra mentem a szobánkhoz. Ha meglátják, mire készülök, befognak a vacsorakészítéshez, ami helyett számtalan sokkal jobb elfoglaltságot el tudtam képzelni. Ilyen volt például a zuhany, a kellemes, forró, tisztító zuhany, ami a por emlékét is lemosta sápatag bőrömről. Csodálom, Vincent nem jegyezte meg, megint nincs túl egészséges színem, erre általában nagyon ügyelt. Az egészséges ember a jó ember, aki bármilyen feladatot el tud látni. Ha valamelyikünk ágynak dőlt, a többiek végezték helyette a munkát, amiért persze keményen megszívatták, mikor újra talpon volt. Az emlékektől is kiráz a hideg.
Mivel a ház urai távol voltak, az amúgy is csendes ház még üresebbnek látszott. Unottan tébláboltam a szobákban, kerültem a társaságot, mert akkor megszakadt volna a semmittevésem. Végül ezt is meguntam, kinyitottam a szekrényem ajtaját és a mélyére ástam be magam. Valahol volt egy ruha, amit szinte sosem vettem fel, mert túlságosan nyílt volt, kirívó és nyárias. A hossza miatt alkalmatlan volt a házkörüli teendők ellátásához, s mivel sehová sem jártunk, nem is igazán került elő. Most mégis megkerestem, szépen összehajtottam, aztán felfelé indultam. Útközben elkaptak, a munka alól mégis kibújtam, felsőbb utasításra hivatkozva mentem tovább.
Davide szobája komor volt, a sötét bútorok tökéletesen illettek hozzá, elegáns és egyszerre félelmet keltő. Mint ő. Kinéztem az ablakon, a nap lemenőben volt, utolsó sugaraival búcsúzott tőlünk. Ezen a helyen éjszaka indult be igazán az élet. Nappal mindenki tette a dolgát, a farkasok általában a lakhelyükön maradtak, vagy átmentek a másikhoz, ritka volt az a nyüzsgés, ami akkor támadt, mikor végre leszállt az éj. Ilyenkor az emberek már nem mehettek ki, vagy külön engedélyük volt rá. Nekünk biztonságosabb, ha nem mozdulunk ki, amikor ők odakint járnak. Ennél már csak a telihold tudott nagyobb hatással lenni rájuk, már előtte egy-két nappal kezdődött a változás, majd a farkas felülkerekedett még az emberinek tűnő külsőn is. Nem tomboltak, nem vertek szét semmit, legtöbbször a közeli erdőbe mentek, elutaztak a hegyekbe, ahol átvészelték a dolgot. Mi ilyenkor bezárkóztunk a szobánkba, még a mosdóba sem mertünk kimenni. Aztán felkelt a nap és minden kezdődött elölről.  Ezt a legkönnyebb megszokni, az egymásutánok szinte ugyanúgy alakulnak, monoton ritmusban telik minden egyes nap a másik után. Ez a mi életünk, ezt dobta a gép. Alakulhatott volna másképp, kerülhettünk volna rendes családokhoz, maradhattunk volna az intézetben felnőtt korunkig, de velünk másképp történt.
A ruha furcsán állt rajtam. Meztelennek éreztem magam, nem volt szoros nadrágszár, felül alig takart belőlem valamit és annyira könnyű volt, szinte észrevehetetlen. Belenéztem a fürdőszoba tükrébe, kiengedtem hosszú barna hajam, szépen elrendeztem, aztán a többi ruhám begyűrtem az ágy alá. Úgyis nekem kell kitakarítanom, majd elviszem. Miután mindent rendben találtam, az ajtóhoz osontam és kilestem rajta. Először semmit sem hallottam, majd a lépcső megnyikordult. Becsuktam az ajtót és az ágyig hátráltam. Erősen koncentráltam, a szoba vastag falai azonban semmi neszt sem engedtek át, míg az elég közel nem ért hozzá. Megremegtem. Próbáltam magabiztosnak látszani, eltökéltnek, miközben belül reszkettem, akár a kocsonya. Davide amúgy sem egyszerű eset, az agresszió tüze ott ég a szemeiben, mindig, s mégis olyan hűvösen tudott nézni, hogy az embert kirázta tőle a hideg. És én pontosan ennek a farkasnak a szobájában ácsorogtam, s azon igyekszem, hogy a bennem tomboló feszültség ne találjon kiutat az arcomra. Mi van, ha még mindig rossz kedve van? Ha tovább idegesítették... Egyszerűen széttép és megy tovább.
 - Mit akarsz? – Összerezzentem. Annyira önmagam meggyőzésére koncentráltam, hogy a nyíló ajtó és az belépő férfi elkerülte a figyelmem. Nagy hiba volt. Davide alig néhány lépésnyire állt meg tőle, dzsekijét hanyagul ledobta a fotelre és rám meredt. Nem úgy tűnt, mint aki kifejezetten örül nekem, de ez tőle meglepő is lenne.
Ruhám pántjához nyúltam, lehúztam a vállamról, aztán a másikat is, de félúton hirtelen megjelent előttem és megragadta a csuklóm. Ledermedtem.
 - Mit akarsz? – ismételte meg a kérdést. Felemeltem a fejem. Kísértést éreztem, hogy a szemébe nézzek, ám azzal az egyik legalapvetőbb szabályt szegtem volna meg. Vincent nem vette ezt ennyire komolyan, ellenben Davide reakciója kiszámíthatatlanabb volt.
Ha megszólaltam volna, valószínűleg dadogok valami ostobaságot, talán el is küldött volna. Mivel nem várta meg mindezt, maradtam. Hideg ujjai lehúzták rólam a ruhám, a könnyű anyag lecsúszott a bokámhoz. Nem mozdultam. Lassan körüljárt, aztán megállt mögöttem. Visszatartottam a levegőm. Megragadott és magához rántott. Elhúzta a hajam, végighúzta orrát az ívén, beszívta az illatom. Ajaki cirógatták a bőröm, vállamtól arccsontomon át, egészen a fülemig. Összeszorítottam a szám.
 - Miért jöttél ide? – lehelte a nyakamba. Két keze felfelé indult a testemen, majd két tenyerébe fogta a mellem, és durván masszírozni kezdte. Először a fájdalmat éreztem meg, aztán valami sokkal jobb érzés áraszott el.  Egész bensőm lángba borult az érintésére. Jóleső bizsergés árasztott el, összeszorítottam a combjaim, s hozzá simultam. Hirtelen megragadta a hajam és hátra rántotta. Kiszakadt belőlem az elfojtott nyögés. A következő pillanatban előttem állt, egyetlen mozdulatával ellökött az ágyon. Két kezem a fejem fölé emeltem, ismertem a játékszabályait, tudtam, mit kell tennem. Szemeimnek képtelen voltam parancsolni, ahelyett, hogy a plafont nézve vártam volna, kissé megemeltem a fejem és őt néztem. Először a fekete felsőt dobta a földre, majd a nadrág következett. Nagyot nyeltem, ki kellett vernem a fejemből, amire készültem. Nem engedi meg, hogy hozzá érjek, vagy legalábbis, amíg nem érzi úgy, hogy ezt a hatalmas ajándékot megérdemlem. Mikor tekintete rám villant, ösztönösen hátra dőltem, mégsem tudtam szabadulni attól, amit abban a szempárban láttam. Éhséget, hatalmat, birtoklási vágyat. Amikor először láttam őt ilyennek, sikítva el akartam futni, el tőle, mielőtt bánthatna. Sosem fogom elfelejteni azt az estét.
 - Válaszolj! – Ijedten kaptam rá a tekintetem, mikor fölém hajolt. Széttárt lábaim közé térdelt, kezein támaszkodott a vállam mellett. Egy pillanatra ismét a szemébe néztem, s ijedten kaptam el róla a tekintetem, a száját bámultam.
 - Azt mondtad, nem végeztünk – Feleltem alig hallhatóan. Hiába ismertem pontosan, mi vár rám a továbbiakban, a félelmeknek aligha lehet így parancsolni.
 - Ügyes kislány – Szája ijesztően elégedett mosolyra húzódott. Egyik keze eltűnt a látóteremből, majd felbukkant egy váratlan helyen, a melleim alatt. Lejjebb csúszott, nyelvével kis köröket írt le mellkasom több pontján, egyre lefelé haladva. Akaratlanul mozdultam meg, mire megállt, felmordult és amint megálltam folytatta. A köldökömhöz érve keze a csipkén át simítottak végig legérzékenyebb részemen. Annyira rá kellett harapnom a számra, hogy a vérem fémes ízzel árasztotta el a nyelvemet. Elégedett morgást hallatott, s tovább játszadozott, miközben belül kitörni készülő vulkánként éreztem magam. Nem bírtam mozdulatlan maradni, annyira hihetetlen érzések kavarogtak bennem, többet akartam, sokkal többet. Ösztönösen emeltem a csípőm, ahogy a csipkét lehúzta rólam, ezzel végképp kiszolgáltatottá váltam. Innentől nem volt menekvési lehetőség, és eszembe sem jutott ilyesmi. Minden egyes idegszálam pattanásig feszült, annyira igyekeztem visszafogni saját vágyaimat.
Sóhajként tört ki belőlem a visszatartott levegő, apró csókjai már egészen lent jártak, pontosan ott, ahol ezzel végképp megőrjíthetett. Szinte éreztem, amint belemosolyog a könyörtelen játékába. Egész testemben megfeszültem, mikor nyelve a legérzékenyebb pontomra tévedt, már nem tudtam visszafogni a hangokat, amik akaratlanul csúsztak ki a számon. Leengedtem a kezem, két oldalt belemarkoltam a takaróba, kerestem egy kapaszkodót, bármit, ami segít megtartani az eszem, mert az iszonyatosan szeretett volna szabadulni.
Egyszer csak abbamaradt az egész, lihegve, zavartan bámultam a plafont, s már készültem felemelkedni, mikor ismét rajtam volt. Megszólalásnyi időt sem hagyott, keményen belém hatolt, megtámaszkodott mellettem és mozogni kezdett. Felsikoltottam a hirtelen érzelemhullámtól, az adrenalin szétrobbant bennem, s mielőtt átgondolhattam volna, a hátába kapaszkodtam, és végérvényesen átadtam magam neki. Érintésemre morgott, aztán abbahagyta, közelebb hajolt és ellentmondást nem tűrően megcsókolt. Ajkaim azonnal szétnyíltak, nyelve súrolta az alsót, miközben rátalált az enyémre. Elhaló hangokat fojtott el, belevesztek a csókba, ami mintha örökké tartott volna.  Alig kaptam levegőt, fuldokoltam, mégsem akartam abba hagyni. Az egész testem lüktetett, a tempó vad volt, állatias és én élveztem, hangosan, összeszorított ajkakkal, belefojtva a csókunkba. A nyakamhoz hajolva szívta az érzékeny bőrt, harapta, amitől azt hittem, elvesztem a maradék eszemet is. Körmeim a hátába vájtak, végig húzva felsértettem a bőrét és úgy tűnt ez csak jobban ösztönzi, gyorsított, s én repültem. A szemem összeszorítottam, nem kellett sok, s elértem az a bizonyos pontot, ami az élvezet csúcsára juttatott. Teste alatt darabokra hullottam.
Hangosan kapkodtam a levegőt, miután a takarót magamra húzva feküdtem mozdulatlanul a széles franciaágyon. Davide mellém feküdt, hozzám fordulva felkönyökölt és engem nézett. Forró leheletét éreztem az arcomon. Erőtlenül mosolyogva fordítottam felé az arcom. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor nem a vérszomjas farkast láttam benne, hanem a férfit, emberibbnek tűnt, bár mindez csupán ostoba illúzió volt.
 - Fejlődsz – szólalt meg, ajkai mosolyra húzódtak.
 - Jó mesterem van – feleltem, s közelebb csúsztam hozzá. Túl nagy kérés lett volna egy ölelés vagy egyszerűen csak, hogy hagyja, had bújjak hozzá még egy kicsit. Mint minden, ezek is pusztán vágyálmok maradtak.
Davide elhúzódott, felült, majd talpra állt és a holmiját kereste. Nekem kellett még egy kis idő, mire képes voltam ugyanerre, addigra ő odadobálta nekem, amit talált. Nyelvem hegyén táncolt a kérdés, amin a délelőtti találkozásunk óta töprengtem, muszáj voltam lenyelni, nem engedhettem meg magamnak azt a kivételezést, hogy ilyen ügyekről beszéljen velem. A farkasok dolga nem rám tartozik, mivel én csak egy ember vagyok, szolga, semmi több. Ezzel a gondolattal kellemesen lebeszéltem magam a dologról, sőt, olyannyira jól sikerült, hogy mérgesen kezdtem el felöltözni.
 - Mi bajod? – vetette oda a kérdést. Mindössze egyetlen pillanatra nézett rám, mégis látta a változást.
 - Semmi, úgysem érdekel téged – ráztam meg a fejem. Hangomból is sütött a rosszkedv, le se tagadhattam volna.
Azt hittem, ennyiben hagyja az egészet, elvégre, miért is számítana neki, mi van velem? Ehelyett nagy meglepetésemre megjelent előttem, lehajolt és két oldalt támaszkodva az ágyon megcsókolt. Csodálkozó arccal néztem rá, mikor elszakadt tőlem, számat végignyalva pislogtam fel rá.
 - Nem szeretem, ha rossz kedved van – Ennyi volt a magyarázat, mielőtt elfordult tőlem. Bambán néztem utána, majd lassan talpra álltam. Lábaim gyengén rogyadoztak, kicsit megmozgattam őket, hogy helyreálljon a vérkeringésem. – Jó éjszakát Eva!
 - Jóéjt Davide – Köszöntem el tőle, mint mindig az ilyen események után. Bizonytalan lábakon sétáltam az ajtó felé, ahonnan még visszafordultam. A fürdőszoba felé ment, rám se hederítve, mintha már ott sem lennék. Kiléptem tehát a folyosóra, nekidőltem a csukott ajtónak és felsóhajtottam. Bármennyire különbözünk is egymást, megmagyarázhatatlan, ami kettőnk között kialakult. Az életem is rábíznám, pedig ő sosem adta jelét annak, nem venné-e el saját kezűleg, ha abban lelné örömét. Félnem kellene tőle, elkerülnöm és soha sem tartózkodni a közelében. Ehhez képest... Mosolyogva indultam el a szobámhoz.